02.
//Köszönöm az előző részhez a sok oldalmegjelenítést!:) Remélem, hogy jól telt a hetetek! Ha valakinek valami baja van, akkor nyugodtan írjatok. Ha szeretnétek elmesélni a problémáitokat, örömeiteket egy ismeretlennek, akkor itt vagyok!:) Jó olvasást és pihenjetek sokat!;)
Angi xx.//
A nap ragyogóan süt, miközben hazafelé sétálok. Apámtól nagyon sok nem fogadott hívásom van, mert megegyeztünk, hogy hazafelé a sofőrje, George visz. Semmi kedvem a felhajtáshoz és a pucchoz. A könnyeimet már felszárította a nap, de folynak helyettük újak. Annyira fáj, hogy ilyen könnyen véget vetett mindannak, ami köztünk volt. Annyira régóta ismertem és annyira szerettem! Mi van ha csak így akart velem szakítani? Ha nem is költöznek el? Annyira nyugodt volt, én meg annyira naiv! Hát persze, én hülye! Átvillant az agyamon, hogy elmehetnék hozzájuk megnézni, hogy mi van ott. Nem is rossz ötlet. Hirtelen irányt változtattam Jackék háza felé. Az eszem megállíthatatlanul sodort oda, hátha csalódok benne és akkor könnyebb lesz a szívemnek. A szívem egyáltalán nem akart odamenni. Még nyílt seb volt. Nem akartam még jobban összetörni, de a józan eszem megállíthatatlan volt. befordultam az utcájukba és letöröltem egy újabb adag könnyet. Lopakodtam és láthatatlanságért imádkoztam. Egyre közelebb kerültem a Jones család kicsi, de mégis otthonos kertes házához. Jack apjának a hangját hallottam, ezért próbáltam még közelebb menni.
- Sajnálom, Jack! Helyes kislány volt- így Rosie, Jack anyukája. A szívem összeszorul, annyira szeretem a fiát.
- Fiam, csak annyira kérlek, hogy érts meg- beszélt mély hangján az apja.
- Megértelek! De ti mikor fogtok engem megérteni?- Jack már szinte kiabált. A sírásom visszafolytására koncentráltam, ezért egy kicsit lemaradtam.
- Menj pakolni!- biztatta az anyukája halk, szinte simogató hangon. Tehát igaz. De egy liba vagyok! Nem bíztam meg a barátomban. Akkor még az volt. Akkora szégyenérzet fogott el, hogy azt hittem ott hányom el magam. Megszédültem, fáradt voltam és nagyon összetört. A házban még egy hangos ajtócsapódás hallatszott utána síri csönd. Ideje mennem. Összekapartam magamat, amennyire lehetséges és hazaindultam. Most már tényleg haza. Az emberek megbámultak, némelyikük azért, mert felismert, mások pedig a csapzott kinézetem miatt. Vagy mindkettőért. Levettem a pulóveremet, mert kezdett egyre fülledtebb idő lenni. Már egy ideje úgy éreztem magamat, hogy mindjárt megfulladok. Késő délutánra értem haza a szinte egész várost körbeölelő sétából. Kimerültem és egy kellemes, mély, hosszú alvásra vágytam. És hogy ebből az alvásból sose ébredjek fel...Kinyitottam a hatalmas kaput és beléptem rajta. Persze a füvön is csak óvatosan. Mondtam már apámnak, hogy fölösleges egy ilyen bazi nagy ház még nagyobb kerttel, amibe ki se lehet menni. Konkrétan megtiltotta. Nehogy összetapossam a füvet. Mindig is egy kicsi, kertes házat szerettem volna, ahol mindenkinek csak egy hálószobája van és minden normális. Persze ez most nagyképűen hangozhat, de elegem van már abból, hogy egy kapzsi politikus lánya vagyok. Erre a gondolatra a lábaimat direkt mélyebbre nyomtam a talajban. Szándékosan kitaposva a füvet. Nyitottam a hatalmas házunk cicomás ajtaját és megcsapott a hűvös szellő. Végre! Egy kicsit hangosabban csaptam be magam mögött az ajtót, ezzel jelezve érkezésemet. Nyugodtan szedtem a lépcsőfokokat a szobám felé, mikor apám kiáltása szelte át a házat.
- Natalia!- kiáltotta parancsoló hangon. Hupsz- Azonnal gyere a nappaliba!
- Megyek- válaszoltam suttogva, tulajdonképpen magamnak. Nagy levegőt véve igyekeztem a helységbe. Apámat a televízió előtt találtam, politikai híreket nézett. Utálom ezt a szarságot, már hányok a hülye politikától. Anyám az érkezésemre kijött a konyhából és apám mellett ülve folytatta az evést. Mindkettőjük arcáról meghökkenést olvastam le, amikor megláttak.
- Te meg hogy nézel ki?- sikította az anyám nagyon irritáló hangon. Bah.
- Veled meg mi történt?- akadt ki apám teljesen- Nem megmondtam, hogy megy érted George? Szerencsétlen félt hazajönni, mert nem talált téged.
- Én meg nem megmondtam, hogy nem kell sofőr?- kezdtem egy kicsit kiakadni- Annyira elegem van már a hülye dumáidból! A hülye életedből meg a hülye politikából! Ha nem vennéd észre én is a te hülye, politikus életedet élem, pedig egy porcikám se kívánja- vágtam a fejéhez- Annyira elegem van.
- Velem ne merj így beszélni! Megbolondított az a gyerek téged!- fortyogott tovább. Itt lett elegem.
- Igen, képzeld el magába bolondított. De már mindegy. Kibaszottul elegem van, hogy szart se törődtök velem. Nem érdekel benneteket, hogy nekem mi a jó. Elvagytok a saját kapzsi világotokban és basszus, nekem még barátaim sincsenek!
- Ott van Jack- kezdte anyám is felemelni a hangját. Észrevette a többesszámot. Reméltem is.
- Volt- suttogtam szomorúan és a könnyeimet töröltem.
- Hogyan? Mi az, hogy csak volt?
- Képzeld el anya, szakítottunk- röhögtem fel erőltetetten. Minden idegszálam kikészült már és úgy éreztem menten összeesek a kimerültségtől.
- Miért?
- Nem mintha rád tartozna, - forgattam meg a könnytől áztatott szemeimet- de elköltöznek.
- Hál' Istennek- sóhajtotta apám. Itt tört el a mécses. Fájdalmamban zokogva erőtlenül rogytam le a padlóra. Levegőt alig kaptam, mert az orrom bedugult, a könnyeimtől már nem láttam és a sok sírástól pedig fájt a fejem.
- Most ezt miért kellett?- hallottam tompán anyám hangját- Így is ramatyul van, úgyhogy ne ingereld tovább! Gyere kincsem!- fordult most már felém- Megmossuk az arcodat, megnyugszol és alszol egy nagyot. Rendben?- zokogva bólogattam, anyám segített felkaparni a földről.
- Remélem fel sem kelek többet- sírtam anyám vállán. Eltolt magától és dühösen a szemembe nézett.
- Ilyet meg ne halljak még egyszer!- fenyegetően rázta meg előttem a mutatóujját. A sírás rázott és nem emlékeztem hogyan kerültem a pihe-puha ágyamba.
- Fiam, csak annyira kérlek, hogy érts meg- beszélt mély hangján az apja.
- Megértelek! De ti mikor fogtok engem megérteni?- Jack már szinte kiabált. A sírásom visszafolytására koncentráltam, ezért egy kicsit lemaradtam.
- Menj pakolni!- biztatta az anyukája halk, szinte simogató hangon. Tehát igaz. De egy liba vagyok! Nem bíztam meg a barátomban. Akkor még az volt. Akkora szégyenérzet fogott el, hogy azt hittem ott hányom el magam. Megszédültem, fáradt voltam és nagyon összetört. A házban még egy hangos ajtócsapódás hallatszott utána síri csönd. Ideje mennem. Összekapartam magamat, amennyire lehetséges és hazaindultam. Most már tényleg haza. Az emberek megbámultak, némelyikük azért, mert felismert, mások pedig a csapzott kinézetem miatt. Vagy mindkettőért. Levettem a pulóveremet, mert kezdett egyre fülledtebb idő lenni. Már egy ideje úgy éreztem magamat, hogy mindjárt megfulladok. Késő délutánra értem haza a szinte egész várost körbeölelő sétából. Kimerültem és egy kellemes, mély, hosszú alvásra vágytam. És hogy ebből az alvásból sose ébredjek fel...Kinyitottam a hatalmas kaput és beléptem rajta. Persze a füvön is csak óvatosan. Mondtam már apámnak, hogy fölösleges egy ilyen bazi nagy ház még nagyobb kerttel, amibe ki se lehet menni. Konkrétan megtiltotta. Nehogy összetapossam a füvet. Mindig is egy kicsi, kertes házat szerettem volna, ahol mindenkinek csak egy hálószobája van és minden normális. Persze ez most nagyképűen hangozhat, de elegem van már abból, hogy egy kapzsi politikus lánya vagyok. Erre a gondolatra a lábaimat direkt mélyebbre nyomtam a talajban. Szándékosan kitaposva a füvet. Nyitottam a hatalmas házunk cicomás ajtaját és megcsapott a hűvös szellő. Végre! Egy kicsit hangosabban csaptam be magam mögött az ajtót, ezzel jelezve érkezésemet. Nyugodtan szedtem a lépcsőfokokat a szobám felé, mikor apám kiáltása szelte át a házat.
- Natalia!- kiáltotta parancsoló hangon. Hupsz- Azonnal gyere a nappaliba!
- Megyek- válaszoltam suttogva, tulajdonképpen magamnak. Nagy levegőt véve igyekeztem a helységbe. Apámat a televízió előtt találtam, politikai híreket nézett. Utálom ezt a szarságot, már hányok a hülye politikától. Anyám az érkezésemre kijött a konyhából és apám mellett ülve folytatta az evést. Mindkettőjük arcáról meghökkenést olvastam le, amikor megláttak.
- Te meg hogy nézel ki?- sikította az anyám nagyon irritáló hangon. Bah.
- Veled meg mi történt?- akadt ki apám teljesen- Nem megmondtam, hogy megy érted George? Szerencsétlen félt hazajönni, mert nem talált téged.
- Én meg nem megmondtam, hogy nem kell sofőr?- kezdtem egy kicsit kiakadni- Annyira elegem van már a hülye dumáidból! A hülye életedből meg a hülye politikából! Ha nem vennéd észre én is a te hülye, politikus életedet élem, pedig egy porcikám se kívánja- vágtam a fejéhez- Annyira elegem van.
- Velem ne merj így beszélni! Megbolondított az a gyerek téged!- fortyogott tovább. Itt lett elegem.
- Igen, képzeld el magába bolondított. De már mindegy. Kibaszottul elegem van, hogy szart se törődtök velem. Nem érdekel benneteket, hogy nekem mi a jó. Elvagytok a saját kapzsi világotokban és basszus, nekem még barátaim sincsenek!
- Ott van Jack- kezdte anyám is felemelni a hangját. Észrevette a többesszámot. Reméltem is.
- Volt- suttogtam szomorúan és a könnyeimet töröltem.
- Hogyan? Mi az, hogy csak volt?
- Képzeld el anya, szakítottunk- röhögtem fel erőltetetten. Minden idegszálam kikészült már és úgy éreztem menten összeesek a kimerültségtől.
- Miért?
- Nem mintha rád tartozna, - forgattam meg a könnytől áztatott szemeimet- de elköltöznek.
- Hál' Istennek- sóhajtotta apám. Itt tört el a mécses. Fájdalmamban zokogva erőtlenül rogytam le a padlóra. Levegőt alig kaptam, mert az orrom bedugult, a könnyeimtől már nem láttam és a sok sírástól pedig fájt a fejem.
- Most ezt miért kellett?- hallottam tompán anyám hangját- Így is ramatyul van, úgyhogy ne ingereld tovább! Gyere kincsem!- fordult most már felém- Megmossuk az arcodat, megnyugszol és alszol egy nagyot. Rendben?- zokogva bólogattam, anyám segített felkaparni a földről.
- Remélem fel sem kelek többet- sírtam anyám vállán. Eltolt magától és dühösen a szemembe nézett.
- Ilyet meg ne halljak még egyszer!- fenyegetően rázta meg előttem a mutatóujját. A sírás rázott és nem emlékeztem hogyan kerültem a pihe-puha ágyamba.
